Indítsunk új játékot! Írjatok arról, a sok lehetőség közül mit választatok, kinek adjátok a civileknek sokszor a létezést jelentő, de az egyházaknak is fontos egy százalékot.

Az idén - a tavalyi évhez hasonlóan - az adóm egy százalékát egy civil szervezetnek és egy egyháznak fogom adni. A civil szervezet a Magyar Hospice Alapítvány lesz, amely hosszú évek óta szemléletformálással, kampánnyal küzd azért, hogy a társadalom képe megváltozzon a halálról és a haldoklásról, és hogy az utolsó napokat élő családtagjainkat, barátainkat ne csak úgy félretegyük egy elfekvőbe, ahol ahogy-esik-úgy-huppan alapon várják, hogy végül ne legyen rájuk több gond. A hospice szemléletmód nagy hangsúlyt fektet egyrészt a palliatív ellátásra, vagyis a haldokló fájdalmának, hányingerének, rosszullétének, stb., egyéb kényelmetlenségeinek enyhítésére, másrészt a halállal kapcsolatos pszichológiai kérdések megvitatására, vagyis, ha nem is ad választ a beteg olyan kérdéseire, hogy mi fog történni vele a halál után, azért segít elfogadni az elkerülhetetlent.

Az egyház, amelynek a másik százalékomat adom, a Magyarországi Evangélikus Egyház. Igen, tudom, hogy a közelmúltban felmerült egy botrány a szarvasi evangélikus általános iskolával kapcsolatban, de egyrészt nem egyértelmű, hogy valóban diszkrimináció érte a cigány tanulókat, másrészt, ha mégis olyan az az iskola, azért sokat elmond az egyházunkról, hogy azonnal kijelentette: mindenfajta diszkriminációt elítél, erre inti lelkészeit, tisztségviselőit, minden munkatársát. Ezzel - úgy érzem - több más egyháznak is példát mutatott. Úgy látom, semmi esetre sem jellemző a megkülönböztetés az evangélikusok szervezeteire. Ellenben ez a kis egyház a hitéleti tevékenységén túl számos kedves kis közösséget - óvodát, iskolát, szeretetotthont, stb. - fenntart, úgy érzem, jó helye van a pénzemnek náluk.

Minden olvasómnak nyugodt szívvel ajánlom, hogy ha úgy érzi, ajánlja fel az egy százalékát ennek a két kis csapatnak. Mivel számos más támogatásra érdemes civil szervezet, egyház, kiemelt költségvetési cél van, szívesen venném, ha esetleg kommentben, vagy a saját blogotokon kifejtenétek, hogy rendelkeztek az adótok átadható részéről, és érvelnétek mellettük.

Egy szép hétvégén vagyunk túl Eszenciával, amelyben volt séta, főzőcske, lustálkodás. Sütöttünk csirkét zöldfűszeresen a palántás majorannánkkal. És volt örvendezés a legelső fűszernövényeink kibújásán. Az apró kis fattyak közül három volt olyan bátor, hogy kidugja a fejét. Lesz itt szüret, meg aztán szüreti mulatság, amikor főzök egy finom húslevest, és a saját termésből teszek bele erőspaprikát.

Másik

Harmadik

Azt hiszem, ez a legszomorúbb felmérés, amiről az utóbbi években olvastam. Tudom, hogy a széles jókedvünk nem éri el az EU-átlagot, évente sok liter tiszta szesznek megfelelő alkoholt iszunk, és ebbe sokan bele is betegednek, tudom, hogy szívjuk azt a rohadt bagót, kilószám minden esztendőben, rossz a táplálkozásunk, rosszak a fogaink, meghalunk idő előtt szívrohamban, rákban, tudom, hogy a férfiak verik a nőket, a nők verik a gyerekeket, a gyerekek rugdossák a kutyát, hogy mindenki adót csal, bliccel, hogy tömegek másodállásoznak, hogy kicsit korábban dögöljünk meg.

Hogy utáljuk a pirézeket, pedig nem is léteznek, a fél ország a kommunistákra, a másik fele a nácikra mutogat, hogy itt négyévente csak fasiszták, vagy hazaárulók lehetünk, hogy az elmúlt száz évben egymást lőttük a Dunába, vagy egymás fogait vertük ki, ha nem akart belépni a téeszbe, mikor milyen divat volt. Meg jelentettünk egymásról, meg hogy a leghíresebb dalunk az öngyilkosság himnusza, mert nálunk virtus kioltani a saját meg nem ismételhető életünket, mert gyorsan élünk, rosszkedvűen, kurvaanyázva, és rövid ideig. 

De ez... ez azt hiszem, mindennél szomorúbb statisztika. Másfél millió ember - barát nélkül. Ez az igazi nemzeti tragédia.

A kutatás egyik megdöbbentő tanulsága, hogy másfélmillió magyar él barátok és közösségi aktivitás nélkül. A felnőttek 60%-a nem tagja semmilyen közösségnek. Ez az adat azért is elkeserítő, mert a felmérés szerint a közösséghez tartozás pozitívan hat az egészségi állapotra.

(Béres Egészség Hungarikum Program - Egészségrecesszió kutatás)

Na jó, csak viccelt. Reggel adott két puszit Búgócsigának, meg este is kettőt, a többi meg sem történt.

"That's the future Ballard. And you're already a part of it."

Crash - a film (1996)

A videót csak felnőtt olvasóimnak ajánlom!

Ennek az őrületnek is már tíz éve. Egyszer majd megírom a levélváltásomat az egyik áldozat, Daniel Mauser apjával.

Hosszú-hosszú, eseménydús hétvégén vagyok túl.

Pénteken idegőrlő munkanap végén futottam haza, összepakoltam, aztán csatlakoztam Picurékhoz, és végre hátradőlhettem az anyósülésen, így Picur, Búgócsiga, és egy sör társaságában elindulhattam Dunaújvárosba nagybátyámhoz, Gyuszihoz (a lányok persze nem oda tartottak, csak épp arra vezetett az útjuk). Beugrottunk kicsit Ditkéhez, de aztán mentünk tovább.

Nagybátyámnál ott várt unokatestvérem, Szebi, meg a barátnője, meg a közös kisfiuk, Milán, aki egy égetnivaló csibész, de igazi szeretnivaló lurkó. Hat éves. A rokonoknál nagyon jó dolgom volt nekem, sokat röhögtünk, ettünk, ittunk, ittunk, ittunk, ittunk, és miután Szebiék leléptek, Gyuszival éjszakába nyúlóan beszélgettünk, kicsit viccekről, nagyobbrészt komoly dolgokról, pénzről, nőkről. Furcsa érzés a gyerekként megismert, ritkán látott nagybátyámmal felnőttként az életről beszélgetni egy pár sör társaságában. Ezt szeretem az életben, tudjátok. Hogy telik az idő, eliramlanak az évek, de mi még mindig itt vagyunk, még mindig élünk, és találkozunk, csendben beszélgetünk az éjszakában. Kívülről beszűrődik a város zaja, odabent a halk beszédünk van, amit csak néha szakít meg a röhögés, vagy a sörösdobozok nyitásának szisszenése. 

Másnap aztán Szebivel beszélgettünk is erről, és kicsit el is szégyelltük magunkat, mennyire nem fordítunk elegendő figyelmet a kapcsolattartásra. Ma, a mobilok, meg az internet korában igazán nem lehet kifogás, hogy nem egy városban élünk, pláne, hogy egyébként fizikailag sem vagyunk messze. 

Szombaton aztán még végigjártam az összes ott élő rokont, és a turné közben sokat szórakoztam, meg játszottam Milánnal, aki láthatóan a szívébe zárt attól, hogy pénteken kezébe  nyomtam egy kisautót, meg hajlandó voltam kicsit birkózni meg kung-fuzni vele. :-)

Délután aztán buszra szálltam, és eljöttem ide, Eszenciához. Hiányzott már nekem ez a lány. Itt aztán elmentünk a Praktikerbe, és vettünk virágládákat, meg virágföldet, és ma meg még tettünk egy kis kiruccanást egy kertészetbe, ahol újabb dolgokat szereztünk be. Hazajöttünk, és nekiláttunk régi tervünknek, a fűszerkertnek. Ültettünk majorannát, snidlinget, újhagymát, bazsalikomot, petrezselymet, kaprot, sarkantyúvirágot, és erőspaprikát (köztük abból a fajtából is, amit Gyuszitól pénteken kaptam, és amit még jó húsz éve, Afrikából hozott).

Hazafelé meg láttunk denevéreket, akik egy sövénnyel körülhatárolt terület felett cikáztak csapatostul, és kínosan ügyeltek arra, hogy a sövényen kívülre ne repüljenek. Eszencia erre megjegyezte, hogy biztosan fociznak. Fuldokló röhögés közepette aztán még elpoénkodtunk ezen, aztán az előbb a vacsora mellett megint veszettül röhögtünk máson, most meg megyek, és meglocsolom a fűszerkertünket. 

Úgy írnék, de nincs időm. Emlékszem régen még minden este írtam blogot. Most is futok, nagybátyámhoz Dunaújvárosba, aztán onnan holnap Eszenciához. Ott remélem megpihenek kicsit.

És most beszéltem Picurral, szóval velük megyek egy darabon! Éljen! :-)))

Voltak már szép hétvégéink Eszenciával, de úgy érzem, ez a mostani túltesz mindenen. Nem hiszem, hogy minden részletet összefoglalhatnék, de tény, még sosem volt olyan, hogy egy nővel megjelentem volna otthon egy olyan ünnepen mint a húsvét.

A húsvét össze volt kötve apám hetvenedik születésnapjának megünneplésével. Volt család, papa, mama, unokák, rántotthús, sült kacsa, húsleves és még sorolhatnám. Az öreg hajlott kora ellenére egyáltalán nem hajlott, szeretnék hetven évesen így kinézni, ilyen aktívnak, energikusnak lenni, még ha egy picit lassul is fater - ez legyen a legnagyobb bajunk. Úgy érzem, az aktivitás az, ami életben tartja az embereket. Szerb Antal írta egyszer - talán más apropóból - hogy a "tétlenség az ördög párnája". Nos, biztosra veszem, hogy a tétlenség, a dologtalanság az egyik legveszélyesebb méreg lehet, ha olyat ér, aki ezt nem tudja kezelni - és hát legtöbben ilyenek vagyunk. A kontemplatív szerzetesrendek, keleti megvilágosodottak, és egynémely csendes csavargó kivételével - akik a semmittevést szférikus magasságokba való emelkedésre használják - a tétlenség megbetegít. Ilyen, vagy olyan módon, többet vagy kevesebbet, fizetségért, vagy hobbiból, de dolgozni akarok halálom napjáig. Ami remélem még odébb van.

Eszenciának aztán megmutattam egy pár dolgot odahaza, utcákat, fákat, rég kivágott fák hűlt helyét, köveket, és mindeközben jöttem rá, hogy ha minden egyes kavicsról minden nekem fontos történetet elmesélnék, sosem mennénk haza. :-)

Volt aztán még rövid séta egy játszótérre, csendes színtvallás, újabb séta gyermekkorom rétjére, meg megpihenés a zöld gyepen, aztán később kirándulás a Ság-hegyre, tízméterenként csókkal, és emelkedőn kapaszkodással, és ámulással, hogy ilyen itt van, szalonnasütéssel, borozgatással Vadászék pincéjében, és aminek ott a kráterben nagyon örültem: fészkelő hollópárral.

A holló impozáns madár, nem véletlenül választották régebben címerállatnak, ahogy például a Hunyadiak is. Amiért én igazán szeretem őket, az az eszük, a holló ugyanis nagyon okos madár, a legokosabbak közé tartozik, rendkívüli problémamegoldó képességgel. Ez a gyönyörű állat valamikor gyerekkoromban még erősen veszélyeztetett volt Magyarországon, azóta szerencsére újra elszaporodott, és bár még mindig védett, már nem veszélyeztetett. Ezért is örültem annyira, hogy a kráter belső sziklafalán megtelepedtek.

Aztán húsvét hétfőn meg locsoltam, aztán fagyasztott nyúllal, csirkével, sörrel, vacsorára valóval felpakolva elindultunk vissza. Menetközben a vonaton Eszencia feltolta a napszemüvegét a feje tetejére, és úgy szemlélte a vonatablak mellett elrohanó tájat. Ahogy rásütött a nap az arcára, eszembe jutott, hogy volt nekünk gyerekkorunkban egy ősrégi reklámkép a szekrényen, egy jó kis barnahajú csajról, aki a fejére tolt napszemüvegben hallgat egy Sony rádiót. Szóval tegnap rájöttem, hogy gyerekkorom szexuális álma ott ül velem szemben.

Én evangélikus vagyok, szóval sosem tartottam böjtöt. Vannak persze bőven protestánsok, akik katolikus hatásra átvették ezt a szokást, de nálunk nincs ilyen előírás, ez inkább csak amolyan gesztus. Van a római katolikus vallásban néhány dolog, ami dícséretes, és követendő (és hát van néhány dolog, ami nem az).

A lényeg: úgy döntöttünk Eszenciával, hogy ma, azaz nagypénteken böjtölünk, igaz, csak amolyan light verzióban. Szóval nem nagypénteki koplalás ez, de nem eszünk ma húst, nem iszunk alkoholt, stb. Pedig a vonatra mindig jólesik egy sör, de ezúttal alkoholmenteset fogok venni.

Ma megyek Eszenciához, aki krumplistészta vacsorával vár, holnap meg együtt megyünk haza a szülővárosomba. Ott lesz majd húsvéti családi összejövetel. Na meg születésnap, hiszen apám holnap lesz kereken hetven éves! Szeretnék én is legalább ennyit élni többé-kevésbé egészségben, egyben. Ha kicsit fáj majd a derekam, az nem olyan nagy baj.

És hát húsvét. Van ebben az ünnepben az ateisták számára is tápanyag, a keresztény barátaimnak meg újjászületést kívánok. És hétfőre sok locsolkodást, mert ez egy nagyon szép szokás.

Munkácsy: Ecce homo (részlet)

Srácok, tessék elmenni locsolni, a lányok egy része nyíltan, vagy titkon szereti. Aki meg annyira engesztelhetetlenül gyűlöli, annak meg már úgyis mindegy, azt nyugodtan ki lehet hagyni.

Lányok, tessék örülni, ha locsolunk, mert azt jelenti, nőszámba veszünk titeket, és ez bizony nem kevés. Húsz-harminc év múlva úgysem akar meglocsolni titeket senki, szóval most örüljetek.

Áldott, tévétől mentes, családi és baráti beszélgetesekkel teli húsvétot mindenkinek!

Ezt látnod kell

Annak ellenére, hogy mostanában állandóan lótok-futok, és ha mégsem, akkor csak beájulok az ágyba, és minden reggel úgy kelek fel, hogy na ma aztán munka után egyből haza és szunya, és mégis mindig éjfélre jár, mire eldőlök... szóval mindezek ellenére, ma egy röpke percre úgy voltam, mint utoljára régen, mint még egyetemistaként. Egy szál pólóban, mindenféle táska és egyéb nélkül elballagtam egy kínaiba, ettem egy finomat, aztán a kezemben egy kis palack szénsavas ásványvízzel hazasétáltam. Át a parkon, ráérősen, szinte nyár estéket idéző illatok és hangok kíséretében, úgy tényleg egy rövidujjú pólóban, mint régen. Még a telefonom sem csörgött. Olyan ritkán van ilyen, az ember mindig csak azon kapja magát, hogy már megint éjfél van, és holnap megint kelni kell, kinek jut ideje hétköznap egyedül ballagni a gondolataiba mélyedve?! Még ha csak öt percre is.

És még valami. Tudjátok, hosszú, hosszú évekig, talán majdnem húsz éves koromig képtelen voltam bocsánatot kérni. Még akkor sem tettem meg ezt, ha tudtam, hogy az igazság nem az én oldalamon áll. Persze, ha muszáj volt, odaböktem, hogy "bocs", de csak, hogy előbb szabaduljak. Megnyugtató tudni, hogy lassan egy teljes évtizede tudok bocsánatot kérni. De úgy igazán. Talán ritkábban, mint kellene, de tudok. És ez nagy szó, mert nagy út vezetett idáig.

Valaki egyszer azt mondta, hogy az ember akkor válik felnőtté, amikor először tud szívből nevetni saját magán. Mély bölcsesség rejtezik ebben a mondatban. Nos, most idejegyeznék egy kiegészítést: akkor vagyunk felnőttek, ha tudunk őszintén bocsánatot kérni.

Ki tudja, talán idővel képes leszek olyasmire, amit ma nem tudok, például őszintén, igazán megbocsátani. Talán évek, talán évtizedek múlva, de egyszer eljön ez a nap is. Akkor leszek jó ember. Most nem vagyok az.

Csodálatos hétvégénk volt. :-)

Pénteken megérkezett Eszencia, majd együtt elindultunk Búgócsigához, hogy beváltsam régi ígéretemet, és megetessem nyúllal. Nagyon jó volt újra Búgócsigánál járni, nyúlpörköltet főzőcskézni, beszélgetni, sörözgetni. Mire hazaértünk, én már olyan fáradt voltam, eldőltem, mint egy fatuskó.

Szombatra virradóra jó nagyot aludtunk, aztán felkerekedtünk, hogy lejárjuk a lábunkat. Először is az üzemanyagról gondoskodtunk, elmentünk a Marosba, és egy finomat ettünk, aztán meg elmentünk a Labirintusba, ami egészen ősi, és misztikus élménynek bizonyult (Eszenciának inkább félelmetesnek, de talán ő sem bánta meg, hogy elmentünk). Remélem visszamegyünk még oda.

Ezután tényleg lejártuk a lábunkat, sétáltunk a Várban, andalogtunk a Margit-szigeten, megnéztünk tücsköt, bogarat, méterenként csókoloztunk, elfáradtunk. Nagyon.

Egy jó alvás után a HÉV-nél szerveztük el magunkat, de aztán végül szerencsésen eljutottunk Dobogókőre a többiekkel, ahol repetáztunk túrázásból, sok szépet láttunk, finomat ettünk, sokat röhögtünk, szóval örültünk annak, hogy élünk, ahogy élünk. Ahogy szoktunk.

Az azért érdekes volt, hogy egész nap bagolyköpetet kerestem a fák töváben, és baglyokat a fákon, de egy huncutot sem láttam, csak akkor, amikor hazafelé jövet egy pofátlan csak úgy odaült elénk a szomszéd ház sarkára. :-D

Ma meg jó sok feladat volt, sok munka, a saját dolgommal nem is tudtam haladni, de este ittam egy teát Bellával, később pedig farkaséhes voltam, ám meginvitáltak egy gyors vacsorára. Aztán persze még dolgoztam egy kicsit. Most meg húzás aludni, mert holnap ügyelet.

... már másfél évtizede van annak van, hogy ez a srác lepuffantotta magát. 

Tegnap elutaztam Eszenciához, és egy jó nagyot sétáltunk, hogy tényleg meggyőződjünk arról, itt van a tavasz. Jelentem, megérkezett. Andalogtunk, beszélgettünk, leültünk egy tóparton, néztük az alkonyatot, meg a vadkacsákat, meg az ég alját, aztán ettünk egy nagyon finom vacsorát egy étteremben. Eszencia pulykamellet evett fokhagymás-tejfölös mártásban, sült krumplival, és félédes vörösbort ivott hozzá. Én marhahúslevest ettem csészében (úgy értem nem a csészében ettem, hanem a leves volt csészében), aztán meg pirított velővel töltött rántott bordát petrezselymes krumplival és káposztasalátával. Ehhez pontosan pincehidegre hűtött, zamatos rizlinget ittam.

Ma meg korán keltünk, és még mindig az irodában ülök, de legalább őt várom. Mert ma ő jön. De készen vagyok, szívesen végigaludnék egy teljes hetet. Tudom, hogy nem kéne ilyet mondanom, mert megver majd érte az Isten, de néha azt gondolom, bárcsak lenne mondjuk vakbélgyulladásom, és esetleg perforálódna, vagy ilyesmi, mert akkor alhatnék nyugodtan egy hetet. Leírtam már párszor, most újra: ha az élet kosármeccs lenne, most időt kérnék.

Hihetetlen volt már az eredeti szöveg is, ha valaki hallotta vagy hallani vélte az áthallásokat. Mégis úgy érzem, igazán azzal érett meg ez a dal, hogy eltelt úgy huszonöt év, és már Bornai a következőket énekli a jól ismert sorok helyett:

A Népköztársaság útján mennyi különös alakot rejtett a konfekciókabát
És most már tudható, hiszen mindenki látja őket, hogy mivé változtak át

Beleborzongok, ha belegondolok. Talán Bornai, mikor ezt énekli, nem a politikára gondol, de én igen. Illetve arra is. Mindig mondom, hogy imádom ezt a kort, és ez így is van, de azért érdekes megnézni, mi lett párakból. És kíváncsi vagyok, hogy belőlünk mi lesz, ha majd negyven, ötven évesek leszünk. Mindenesetre dermesztő, hova jutottunk.

Tegnap este találkoztam Olga Szemjonovnával (nem a bloggerrel, hanem az én régi kollégámmal), és egész jót beszélgettünk egy-két sör mellett egy helyen, ahol még nem voltam, de nagyon jó. Mondtam is, hogy majd Eszenciát egyszer elviszem oda.

Olgával jó alaposan végigbeszéltünk mindent, elsősorban azt, hogy hova jutott a szakma, és beszélgettünk a kommunikáció két oldaláról, az újságírásról, meg az ügynökségi munkáról. Ennek kapcsán aztán ezer más dolog szóba jött, de nagyjából a szakmai dolgok tették ki a beszélgetés nagy részét. Úgy érzem, az embernek időnként szüksége van arra, hogy a vele egy (vagy rokon) hivatást űzőkkel átbeszélje a dolgokat, mert így egy csomó jelzést tud beszerezni arról, hogy a szakmán belül milyen a közérzet. Persze az újságírók - ahogy mások is - mindig szerettek panaszkodni, de talán mindig volt is rá némi okuk. Most meg talán kicsit több van. És bizonyos dolgok változnak, nem csak a válság miatt, hanem egyébként is. És sokakban, sok kiváló kollégában felmerül a gondolat, hogy váltsanak, mert a pénz nem úgy van, ahogy a kívülállók gondolják (a firkásznak nincs zsíros fizetése), a megbecsültség már régesrégen a múlté, és ha az ember körbenéz, akkor a naiv szenvedély is villámgyorsan eltűnik belőle. Tudjuk, az újságírók "kifacsart emberek". De jó velük beszélgetni, mert néha sokkal világosabban látnak dolgokat, mint mások.

Mikor hazaértem, beszereztem az éjjelnappaliban egy jó nagy sült kolbászt, amit nem kellett volna, mert olyan szinten kiütötte a gyomromat, hogy ma nem mentem dolgozni. Nem romlott áru volt, vagy ilyesmi, mert már jól vagyok, egyszerűen arról van szó, hogy éjjel nem kell az embernek betolni az arcába egy jókora sültkolbászt, pláne ha előtte meg sült csülköt ebédelt. A gyomor is jelzi, mikor elég. Imádom a zsíros húsokat, de hiába eszem mostanában sok almát, meg egyéb zöldséget, amikor csak lehet, azért az nem tudja ellensúlyozni. Kicsit vissza kéne fognom magam.