« A Magyar Kultúra Napjára   Félúton visszafelé »
2009. január 24., szombat, 16:30 ~ írta kaptarlako ~ [címlapra!]
» eddig 23 komment

Mikor ezt olvassátok, én épp a Dunántúl Ékszerdobozában, Kőszegen vagyok. 

Tíz évvel ezelőtt ezen a napon, ebben a percben egy szempillantás alatt változott meg egy csomó ember élete. Tizedik éve van, hogy ezen a napon mindazok, akiket ez érintett, talán egy kicsit csendesebbek, talán egy pillanatra meg-megállnak. Akárhova kerültek is azóta.

Ezerkilencszázkilencvenkilenc január huszonnegyedikén délután egy nagy csoport Ausztriában síelő diák életébe szólt bele a felelőtlenség és a balszerencse, mikor megtörtént a magyar közlekedés történetének legtragikusabb buszbalesete. Tizennyolc fiatal fiúnak és lánynak az élete ért véget egy stájer kisváros, Deutschlandsberg mellett, amely kisvárosról addig még csak nem is hallottunk. Mindenesetre a város nevét sokan megtanultuk aznap - és nem is nagyon fogjuk már elfelejteni.

Estefelé a rádióban hallotta valaki, hogy egy szombathelyi síelőket szállító busz felborult Ausztriában, és tízen meghaltak. Körülbelül éjfélre szedtünk össze annyi hírt, hogy a síelők nem szombathelyiek voltak, hanem kőszegi diákok, a mieink, és a halottak száma tizennyolc. A túlélők között van az én Művész barátom, a halottak között Balázs, aki igen, bizony Nialan bátyja volt.

Remegő kezű, fázós, hideg napok következtek. Akkoriban még nem nagyon volt mobiljuk a diákoknak, a kollégisták meg elég szegény népek, de azért összeszedtük minden aprónkat, és a legjobb németeseket, és egy telefonfülkéből a grazi kórházat hívtuk, majd próbáltuk a barátaink neveit sorolni a nővérkéknek, és viszonylag kevés információt kiszedni belőlük. Tudtuk, hogy tizennyolcan meghaltak, de nem tudtuk kik. Él-e vagy sem, igazából ez volt a kérdés. Azóta persze tudom, nem ez a kérdés, mert aki túléli, néha rosszabbul jár, mint a halottak, a megnyugtatóan egyszerű "sérült" szó egész komoly tragédiákat takarhat.

Hirtelen mindenhonnan ez szólt. Ausztria és Magyarország vezetői megegyeztek abban, hogy a hozzátartozók útlevél nélkül léphetik át a határt, ami akkoriban elég nagy dolognak számított. Később az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor, nemzeti gyásznapot rendelt el.

Zoli barátunknak volt azért mobilja, azt hiszem egyedüliként a kóter lakói közül. Megadta az azonnal kiutazó hozzátartozóknak a számát, hogy ha bármit megtudnak, hívjanak minket. Mondta, éjszaka is lehet, szépen bekapcsolva hagyta tehát éjszakára, ami aztán persze meg is csörrent. Azóta ijedek meg a szokatlan időpontban megcsörrenő telefonoktól, és azóta gondolok mindig a legrosszabbra.

Aztán ahogy jöttek a hírek, az ember elkezdte sorba rendezni a fejében a társait. Művész jól van, az a pokolfajzat egy agyrázkódással, amnéziával megúszta; ennek a srácnak eltűnt az arca és meghalt; annak a másik srácnak is eltűnt az arca, a nyakláncáról azonosították, de túlélte... Vajon ki járt jobban? [fázol] Ennek a lánynak leszakadt a haja, pedig gyönyörű volt, hosszú, és szőke, az a lány kiesett az ablakon, azért úszta meg. [rágyújtasz] Ez a lány szerelmes volt abba a fiúba, és amikor magához tért, az első kérdése az volt, hogy ő jól van-e. [vacogva szívod egymás után a slukkokat]. Balázs meghalt, mert beszálláskor úgy egyeztek meg Művésszel, hogy ő fog az ablak mellett ülni. De azt mesélik, nem szenvedett sokat. Élt majdnem tizennyolc évet.

Aztán végül az, amit nem sokaknak mondtam, és soha nem is írtam itt, de úgy érzem, tíz év elteltével már itt az ideje: talán két nappal később beállított a kollégiumi szobánkba valaki, aki megkért minket, hogy este legyünk a gimnázium épülete előtt, és segítsünk a hazahozott holmikat kipakolni. Oké, persze, megyünk, mi ne mennénk?

Oda is megyünk este, álldogálunk a lámpák alatt, kicsit várunk, kicsit fázunk, rágyújtunk. Aztán jön egy ilyen furgonszerűség, megáll az épület előtt. Kiszáll belőle két ürge, üdvözölnek bennünket, meg a kísérő tanárt. Egyikük hoz egy kartondobozt, kinyitja, és gumikesztyűket kezd szétosztani. Elszorul a torkom, mert akkor jövök rá, hogy miért is vagyunk itt. A másik kinyitja a furgon hátulját, és kidől a tömény gázolajszag. Azóta gyűlölöm a gázolajszagot.

Egy megrakott furgonra való, javarészt vérben úszó, és még ki tudja mi mindennel szennyezett holmit pakolunk ki, és viszünk sorra a kijelölt osztályterembe. Törött síléceket, deformálódott hátizsákokat, kettészakadt bakancsokat, gázolajjal átitatott dzsekiket, véres macit. Talán valaki tudni is vélte, melyik csajé volt. Csendben pakolászunk, tudjuk, hogy ez a barátunk vére, a magas srácnak, vagy annak a kis elsős stöpszlinek a vére, az évfolyam legjobb csajának, vagy annak a csendes, kedves lánynak a vére, de senki nem szól. Nincs mit. Senki nem sír. Ez nem az a perc.

Megfogok egy összetörött videokamerát, amiben még a szokásos VHS-kazetta van. Megnézem a lámpa fényénél, és látom, hogy maga a kazetta még viszonylag ép. Megpróbálom kivenni, de a burkolat annyira deformált, hogy nem megy. Mondom ott a többieknek, hogy ki kéne majd valahogy operálni az anyagot, hátha megtudjuk, végül mi is történt. Félre is teszem, főhelyre. Ma sem tudom, kié volt az a kamera, de kiszedték belőle a szalagot, az biztos. Néhány hét múlva leadta a tv2. Talán láttad is akkor.

Mikor mindent szépen bepakolunk, egészen meg is telik az osztály véres, és hihetetlenül erős gázolajszagot árasztó, szomorú látványt nyújtó holmikkal. Az elkövetkező napokban majd jönnek érte a szülők, és szépen hazaviszik. Megköszönik a segítségünket, visszagyűjtik a gumikesztyűket, jó alaposan kezet mosunk, aztán elindulunk vissza, a kollégiumba.

Lefelé ballagva nem gondolok semmire. Igazán semmire. Csak rágyújtok, szívom a cigit egykedvűen, és visz a lábam. Nem hiszem, hogy akkor bármelyikünk abban a helyzetben volt, hogy átgondoljon bármit is. Arra is csak később jöttem rá, hogy milyen cudar egy év lett az az ezerkilencszázkilencvenkilences. És csaknem egy teljes évtizednek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ahogy lefelé ballagtam ott a szokott útvonalon, és szívtam a bagót, hogy ne érezzem már a gázolaj szagát, észrevétlenül véget értek az édesen zavaros kilencvenes évek, azok a régi szép idők, hogy új napoknak adják át a helyüket, és belőlem az legyen, aki ma vagyok. Hogy aznap este véget ért a sráckorom.

 

 

Bookmark and Share

Eddig 23 komment érkezett ()

  • 1.  Igor
    2009. 01. 24. 17:43

    Ez mellbevágó volt, jó írás. Ott lenni kemény lehetett. Felejtsétek el, amit lehet és emlékezzetek arra, amire kell.

  • 2.  Sparrow
    2009. 01. 24. 18:12

    ...

  • 3.  ozy
    2009. 01. 24. 20:34

    ...

  • 4.  via
    2009. 01. 24. 20:34

    "Mikor útnak indulsz, minden még oly szép
    Hidd el, másképp érzel, hogyha már véget ért

    Ha te járnál ott, ahol én jártam
    Ha te látnád azt, amit én láttam
    Ha te állnál ott, ahol én álltam
    Nem lennél már ártatlan"

    (Szörényi-Bródy-Koncz)

    Fel akartalak hívni. Már nem tudlak...
    Nem gondoltam, hogy Te is kapcsolatba kerültél a dologgal.
    Azt hittem csak Művész.

    Olyan dolgokat láttál, amiket nem fogsz elfelejteni soha.
    Lehet vele nem foglakozni - kell is - hiszen nem szólhatnak kizárólag erről a napjaid.
    De elfelejteni nem szabad és nem is lehet.
    Ettől Vagy az, aki.
    Csak remélhetem, hogy nem kell most egyedül lenned.
    Becsüllek.
    Nem hiszem, hogy akár tíz év múlva lenne annyi bátorságom - erőm, hogy elmeséljem vagy leírjam amit átéltem.
    Élet és halál, betegséggel, fájdalommal élt élet...
    Szeretném tudni, hogy a dolgok okkal történnek.

  • 5.  Doris
    2009. 01. 24. 21:03

    Ez nagyon megrázó volt. Emlékszem erre, de így- belülről- sokkal másabb, mint az újságból, vagy a tévéből hallani róla.

  • 6.  Nialan
    2009. 01. 24. 21:13

    Évekig hordtam a gázolajszagú óráját. Bevette a szagot a szíja. Nem is tudom, miért nem cseréltem le soha.

  • 7.  mazsola
    2009. 01. 24. 21:48

    nincsenek szavak. csak a csend.

  • 8.  Harciszerzi, Horváth Ádám Ninjutsu oktató
    2009. 01. 24. 23:18

    Ez kemény sztori volt annak idején. Én Szombathelyen voltam akkor és egy gyerekkori leánybarátnőm is meghalt azon a buszon. (Nagymamámék háza mellett laktak)
    Akkor halt meg asszem először olyan "barátom" aki korombeli volt és ismertem is...

    De az igazán durva az volt ami a sofőrrel történt. Az öreg Jocó-bá val. Mert mindenki őt okolta a történtekért. Igazából nem is tudom mi lett vele azóta, csak azt tudom, hogy voltam vele többször is külföldön még előtte és olyan embernek ismertem meg, aki képes volt kereket cserélni a buszon, ha "úgy érezte egy kicsit máshogy jár."
    Szóval láttam róla egy képet valamelyik újságban és komolyabban megtört, mert ő "túlélte"...

    Én szerencsére rá pár évre el is felejtettem ezt a történetet és egészen mostanáig nem is jutott eszembe...

    Rádhe-Rádhe

  • 9.  Kati (Panna anyuja)
    2009. 01. 25. 0:20

    Őrület, hogy miért nektek kellett ezt a munkát végigcsinálni. Egy felnőttet is megráz, ha ilyen tárgyakat kell pakolgatnia, nemhogy egy tinédzsert. Ez tényleg iszonyatos lehetett - lehet most is.
    Ilyen történetek olvasásakor mindig rádöbbenek, mennyire jó életem van nekem, mennyire boldog vagyok a három(!) kislányommal és a férjemmel, és mennyire fontos, hogy vigyázzak rájuk...
    Panna 6,5 éves, Lili majdnem kettő, Emmi most fél éves.

  • 10.  drc
    2009. 01. 25. 11:42

    nem irigylem az élményeidet.

  • 11.  NUlysses
    2009. 01. 25. 12:49

    ...

  • 12.  kisbuborek
    2009. 01. 25. 14:28

    Jocó bá azóta is fékeket szerel egy műhelyben. Felelősségteljesen, hogy ne történhessen ilyen. Kicsit olyan, mint Tóték és a dobozolás.
    Megrázó.

  • 13.  Ritusss
    2009. 01. 25. 14:29

    Nem semmi lehet ilyesmit átélni.. ezek az igazi nagy emberi cselekedetek, emberi nagyság, ilyenekre lehet felnézni és "kalapot emelni".
    Köszönöm, hogy leírtad.
    A buszsofőr ha jól tudom öngyilkos lett már :(

  • 14.  manipenni
    2009. 01. 25. 16:28

    Többszöri nekifutással tudtam csak elolvasni. Megrázó.
    Részvétem. Különösen Nialan-nak és családjának.:(
    Míg enm valamelyik szerettünkkel történik, addig sajnos hajlamosak vagyunk elsuhanni felettük, átkapcsolunk egy másik csatornára. Sok esetbne egy-egy tragédiát szenzációként tálalnka és elveszik az áldozatok és a
    hozzátartozók méltósága.

  • 15.  éva
    2009. 01. 25. 17:10

    1999-ben nagyon sok rossz dolog történt velem és a családommal, meg barátokkal is. Egy tragédiákkal teli őszi héten (halál, betegség, aljasságok, bűntény, szerencsétlen egybeesések) azt mondtam valakinek, hogy félek, mert még nincs vége a hétnek, és nem tudom, mi következhet még ezután. Vasárnap elütött a villamos a Blahán. A mentősök úgy néztek, mint orákulumot, hogy túléltem, és megvan minden végtagom, bár azt akkor még nem lehetett tudni, hogy a vér belefolyt-e a bal szemembe, és egyáltalán, maradt-e belőle valami.
    Talán egy héttel rá húgomék albérletét Szegeden feltörték és kirabolták. Örültem, amikor végre 2000 lett, azokkal töltöttem a szilvesztert nyugiban, békében, akikkel bibliaórára jártam korábban.
    Aki a számmisztikában hisz, az most biztosan azt mondja, ez nem volt véletlen. Hogy őszinte legyek, ennyi nagy és kicsi tragédia láttán én is elvesztettem a szkepticizmusomat.

  • 16.  CaLiFan
    2009. 01. 25. 21:30

    :((( emlékszem én is a hírekre. Borzalmas lehetett Nektek:( Most is ráz a hideg...

  • 17.  pazzo
    2009. 01. 25. 21:49

    ...

  • 18.  Sassy
    2009. 01. 25. 22:03

    Emlékszem, és az érzésre, amit kiváltott. Számomra a legmegrázóbb a gyászmise volt, ahol a gyászoló családokon kívül megjelent helybeli segítők (magánemberek, mentősök, ápolók, orvosok) közül is többen rosszul lettek a szertartás alatt, és mindenki együtt sírt a gyászolókkal.
    Nincs mit erről többet mondani.

  • 19.  Krisztina
    2009. 01. 26. 7:58

    Köszönöm, hogy megosztottad...és az emlékezést is...

  • 20.  Búgócsiga
    2009. 01. 26. 10:36

    ilyenkor minden évben megint visszacsöppenek abba az állapotba, amit tőletek mintegy 100 km-rel odébb megéltünk. Mi "csak" Művészért aggódtunk remegve, és érted, akiről úgy tudtuk, hogy szintén utazol. Azt hiszem, akkor a mi kisvárosunk is elcsöndesedett egy kicsit...

    nagyon szép megemlékezés Lali.

  • 21.  Szemtelen Tyúk
    2009. 01. 26. 10:37

    Ami nekünk újsághír meg tévéhíradó, az neked az életed része, és ettől kiráz a hideg.
    Iszonyú.

    Most mondjam, hogy én azóta távolsági buszra nem szállok? Ez lényegtelen.

    Emlékezni KELL.

  • 22.  Dolphin
    2009. 01. 27. 22:53

    ó istenem, mindig hálás vagyok érte, hogy soha hasonlót nem keleltt átélnem kamaszként... Nagyon megrázó volt olvasni. :(

  • 23.  pircinyi
    2009. 02. 01. 20:20

    Sajnos, én tudom mit jelentett. 2 osztálytársam ment, és egyik sem jött vissza élve... Nagyon rossz órák, napok voltak azok. És a hónapok, és a 4 év. És amikor mi elkerültünk, belegondolni abba, hogy akik most vannak ott diákok, igazából azt sem tudják, mire emlékeznek. Lehet hallották a TV-ben vagy rádióban, de nem tudják átérezni a fájdalmunkat. Nagyon sajnálom ami akkor történt. És a mai napig minden január 24-én gyújtok gyertyát, és ha lehet, részt veszek a megemlékezésen. Sosem felejtük el őket.

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket automatikusan aláhúzzuk. A túl hosszú linkeket kérlek rövidítsd le a href.hu-n, mielőtt beilleszted ide. Az email cím megadása kötelezo, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.





Az IP címedet megjegyezzük, de csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.