Azt hiszem, ez a blog itt most kifulladt egy kicsit. Minden nap írhatnék valamit, de nincs indíttatásom. Nem állítom, hogy ez mindig így lesz, de most szünet van. Volt már ilyen.

Aggódni igazán nem kell, szerintem most jobban mennek a dolgaim, mint valaha. Munkában, barátságban, csajozásban. Ennek egyik mellékhatása, hogy nem nagyon van energiám ide írni.

Most arra fogadnék, hogy folytatni fogom, ráadásul jó összeget tennék rá. Azt javaslom, ha szeretnétek majd olvasni, tegyétek be a blogom rss-olvasóba (ha eddig nem tettétek). Ez már mobilokon is elérhető, egyszerű, hasznos jószág. Ha véletlenül írok valamit, az rss-en látjátok majd. Így nem kell naponta ide járnotok a semmiért, ha viszont lesz valami, értesültök róla.

Aki hallani akar rólam, hívjon fel, vagy írjon e-mailt bátran.

Vigyázzatok magatokra, jó nyarat nektek! :-)

Úton vagyok Rás bulijába! :)

Összerakni a régi gépet, és ott régi levelekkel, régi zenékkel, régi
képekkel, és egy rég halott lány hangjával szembesülni egy kicsit
több, mint amire kedd este fel vagyok készülve.

Újabban egy kicsit rendszeresebben főzök, mint korábban, vannak új receptötleteim, tegnap pedig vettem egy maláj vasalódeszkát. :-)

Ebobo, az örökbefogadott gorillafiam Barcelonába megy. A kamaszévei
lassan elmúlnak, így már Spanyolországban várják a barátnői, ott lehet
ezüsthátú.
Minden vicc nélkül szomorú lettem, hogy nem láthatom többet, de tudom,
hogy dolga van. A tenyészprogram miatt szaporodnia kell, hogy ezek a
csodálatos állatok ne tűnjenek el a bolygónkról.

Az elmúlt hetekben gyalázatosan keveset írtam ide. Az van, hogy elég sokat dolgoztam, elég sokat futkároztam ide-oda munka után, és - óh, borzalom - még mindig nincs otthon netem. A cégnél nincs időm ide írni, otthon meg a mobilon már nincs erőm bepötyögni egy mégoly rövid bejegyzést.

Pedig mondanivalóm lenne. Sikerült összevesznem egy bugris jogásszal, sikerült megszeretnem egy másik, okos jogászt, és a barátaim voltak olyan rendesek, hogy segítették kifesteni a nagyszobám. Jó nagy kupi lett utánunk, még napokig a romokat fogom eltakarítani. De most legalább szép lett a nagyszoba. Nemsokára jöhet bele pár bútor.

Hihetetlen mennyi lóvét el tud vinni egy lakás, és még csak nagyon látszata sincs. Lassan alakul ki az egy fizetésből megvásárolt és fenntartott kéró. Karácsony előtt költöztem, örülni fogok, ha idén karácsonyra valami lakásformája lesz.

Egyébként meg minden rendben. Van miről gondolkodnom, járathatom az agyam minden nap egy érdekes problémán, van mit éreznem, amiben sokkal több jó van, mint szomorúság - mert azért ebből is akad egy kicsi. Dolgozom, és szeretem a munkám, és úgy általában úgy érzem, fárasztó, kérdésekkel tűzdelt, de jó az életem. Most akkor jó nekem, ugye?

"Ha egyetlen értelme van annak, amit csinálok, az az, hogy a jövő gyilkosai tudják: nem alhatnak nyugodtan."

(Simon Wiesenthal)

Huszonöt éves múltam, amikor leírtam a Kaptár krónikájába a következő mondatot:

"Ratko Mladics, látni akarom a peredet!"

Most harmincegy leszek, és úgy néz ki, teljesül a vágyam. Elkapták.

Mladics távolról sem az egyetlen gonosztevő volt a délszláv válság ideje alatt, számos neves, és számtalan névtelen gazember gyilkolt akkoriban minden oldalon. A délszláv válság volt Európa legszennyesebb háborúja a második világégés után, népirtással, körbezárt, ostromlott városokkal, megerőszakolt lányokkal és asszonyokkal, egymásra törő szomszédokkal, és rokonokkal. Európa földjén a nácik bukása után ismét szögesdróttal körbekerített koncentrációs táborok létesültek, és a politikai nyomásgyakorlásnak ismét bevett gyakorlata lett egy terület körülzárása, és a lakosok halomra öldöklése.

Ez történt Srebrenicában is az 1995 július 11-ét követő napokban. A cél a helyi bosnyák muszlimok megfélemlítése volt, ezért tizenegy napon át őrjöngött a szerb nacionalizmus. Míg mi a Szerencsekereket, a Dallast és a Szomszédokat néztük, míg a Balatonon nyaraltunk, vagy épp a Bokros-csomagon bosszankodtunk, egy kőhajításnyira délre néhány nap alatt megöltek nyolcezer srebrenicai fiút és férfit. Fegyvertelen civileket. Előre megfontolt szándékkal, terv szerint. Ez volt az egyik legnagyobb mérvű gendercide tett az elmúlt évtizedekben az egész világon, nyilvánvalóan azért, hogy kiirtsanak egy népet egy földrajzi régióból.

A felelős: Ratko Mladics, aki mától nem rejtőzködik többé. Nincs már sötét szoba, eldugott udvar, ahol üldögélhet, és remélheti, hogy megússza. Bilincsbe verik, és kiállítják a sajtó elé, akik véget nem érő perceken keresztül fotózzák, úgy, hogy elkápráztatja majd a sok vaku. Várhatóan hamarosan kiadják őt Hágának, és végre megkezdődhet az a per, amire a srebrenicai lányok és asszonyok tizenhat éve várnak.

Kurva egy hét volt ez. Aludni akarok.

Az előbb egyik kollégám elővett egy zacskóban másfél kiló zöldborsót. Héjában. Kérnem kellett tőle, időtlen idők óta nem ettem így. Mikor az első szemet a számba vettem, olyan szinten zuhant rám a gyerekkorom, hogy magam is elámultam, mit tud kiváltani egy pár szem borsó. Vannak valahol az agyunk mélyén illatok és ízek, meg néhány fény-árnyék és dallam, ami olyan mélyen behuzalozódott, hogy mindig ott lesz már. Néhány szem borsó elég volt ahhoz, hogy egy percre ugyanaz a kissrác legyek, aki húsz éve ugyanezt tette.

Ha Hendrix zenéjét hallgatom, tudom, hogy ez a költészet, a huszadik
század poézise. És hát az is igaz, hogy ez kemény, kőkemény, mert
Hendrix igazat jatszott, semmi mást.

A hétvégén - most már ki tudja hányadjára - ismét Badacsonyban érte a társaságot a május elseje. Megint abban a házban voltunk, amit évek óta kiveszünk ilyenkor, volt sok kaja, hússütögetés, sok pia (annyira azért nem sok), és sok beszélgetés. Volt megint kinevet-bajnokság, amin döntős lettem, de csak harmadik lettem, és itt nincs bronzérem. Viszont megint nagy játszma volt.

Ez is olyan hagyományunk, mint a többi. A disznóölés, Badacsony, a nyári szokásos bográcsos bulijaink, és még sorolhatnám.  Ez a társaság egy csokorra való szép szokást fejlesztett ki, és tudhat magáénak mára. Vannak sztenderd bulijaink, hosszú évek óta nem változnak az állandó szereplők, és bármi is történik, mi itt vagyunk. Nagyon nagy érték lenne, nagy eredmény, ha ezt meg tudnánk tartani sokáig, egészen öregkorunkig. Úgy érzem, sikerülhet.

Kevesen voltak tisztában azzal, hogy a béke nem lehet tartós. Don Vincenzo, a Chicago déli részét és Detroitot ellenőrző klán feje jól felfogott érdekből egyezett meg a színfalak mögött a polgármesterrel. Megígérte neki, hogy a választásokig nem számol le azzal a piti hispán bandával, akik a Cielo drive környékén ütötték fel a tanyájukat, és ócska bordélyokat meg játéktermeket kezdtek el üzemeltetni. A hispánok fiatalok voltak és pimaszok, nem csak a klán üzleti érdekeit sértették, hanem fellépésük is vérforraló volt. Szerencse, hogy Carlo bácsi, aki két bőrönddel érkezett meg Szicíliából, és a semmiből építette fel a birodalmat, ezt már nem érhette meg. Don Vincenzo tisztában volt vele, hogy a konzervatívok leszámolást követeltek, és biztosította őket, hogy meg is fogják kapni, ám a polgármesterrel kötött alku, és a biztonság látszata most hosszabb távon fontos volt. Don Vincenzo sosem volt forrófejű, mint a régi olaszok, tudott várni a megfelelő alkalomra. Egészen addig a reggelig. Amikor belenézett a tükörbe, azonnal eldöntötte: a klán felrúgja az egyezséget. A hispánok pimaszsága túlment egy határon...

KÉP

Hétfőn munka után turnéztam: mielőtt Schindler kislányát megünnepeltük a Grinzingiben nagy-nagy eufória kíséretében, a Gödörbe mentem, ahol Andris születésnapját ültük néhány régi kollégával pár fröccs mellett. Jó ezekkel a régiekkel beszélgetni, azt hiszem az előző munkahelyemen igazán jó csapat alakult ki. Nagyon különböző emberekből áll, de vannak beszédtémáink, és néha meg tudunk egyezni dolgokban, meg sokat tudunk röhögni. Ez nagy dolog. Ilyen emberekkel dolgozni is könnyebb volt.

Igazából nincs ez máshogy most sem. Itt, a mostani munkahelyemen is egy elég jó csapat dolgozik össze, elég különböző személyiségek más-más stílussal, de szerintem elég jól megtaláljuk a hangot. Sokan, kívülről talán másképp látják, de most mondom: az én munkám csapatmunka. Számtalan esetben rá vagy utalva a kollégákra. Ha velük tudsz együtt dolgozni úgy, hogy még esetleg közös témátok is van, és közösen tudtok dolgokon nevetni, nem lehet olyan rossz a sorsod.

Azon gondolkodtam, hogy a főállású munkám kezdete óta (tehát a diákéveim alatti munkahelyeket nem számítva) mindenhol nagyjából jó fej emberekkel voltam körülvéve. Egy-két igazi baromarcot leszámítva, amilyen sajnos majdnem minden munkahelyen akad, mindenkivel jól kijöttem. És néhány igazán kiváló embert is megismertem. Szakmailag és emberileg is kiváló kollégákat, akiknek sok segítséget, nagy beszélgetéseket, sok-sok poént, és sok izzadságos, melós órát köszönhetek. Dolgozni jó. Ilyen emberekkel.

Nekem hiányoznak Nünükéék.

Hétfőn Szabó Eszter munkáit bemutató katalógus bemutatójára mentem a Videospace galériába - hogy ilyen hülyén keveredjek ki ebből a mondatból. Mivel én is írtam bele, meghívtak. A kis helyen egy maroknyi ember jött össze, szimpatikus, kedves társaság. Némi pezsgő és pogácsa mellett laza, kötetlen beszélgetést folytattunk a kortárs művészetekről, cyberpunk irodalomról és az öregedésről. Meg sok egyébről. A társaság egy része a pezsgő elfogyasztása után úgy döntött, hogy a szomszéd vendéglátóipari egységben folytatja a műértést. Remek volt.

Kedden este Bajszossal találkoztam, akivel übermodoros helyen, egy teaházban beszélgettünk komoly dolgokról, miközben valami dél-amerikai fa kérgéből készült (egyébként finom) teát kortyolgattunk.

Tegnap vettem egy nyulat a hentesnél. Egy hosszú nap végén otthon szétszortíroztam, mert úgy becsülöm, két alkalommal is tudok pörköltet csinálni belőle. Gyönyörű állat, igazán jó vásárt csináltam vele. Ráadásul adták hozzá a máját is. Nem sok persze, egy féltenyérnyi, de valami egyszerű receptet kéne néznem. Írok is Morrinak, hátha tud valamit. Másvalaki?

"Ha egyetlen értelme van annak, amit csinálok, az az, hogy a jövő gyilkosai tudják: nem alhatnak nyugodtan."

(Simon Wiesenthal)

The self-declared president of the Ivory Coast, Laurent Gbagbo, was arrested Monday, the French Embassy in that country said. >>

Mióta tavaly októberben Kolontáron voltunk pár lelkes aktivistával megetetni, megitatni, és kicsit megnyugtatni az állatokat, amikor a kitelepített emberek már biztonságban voltak, de az állataikkal senki nem törődött, gyakran eszembe jutottak azok a kedves kis lények, akikkel ott találkoztam. Emlékszem rájuk, mindegyikre külön-külön. A láncra kötött, vagy egy hátsó udvarban felejtett kutyákra, a bokor mélyén nyávogó pár hetes kismacskákra, a maréknyi fűre összeszaladó tyúkokra, a családját védő kacsamamára, és a szomjas, éhes, kikötött bikákra.

Azóta sokat gondoltam rájuk, hogy vajon hol lehetnek. Elalvás előtt rendszeresen eszembe jutottak. Vajon élnek-e még, a tulajdonosaik visszamentek-e értük, hogy azok a kismacskák kaptak-e elég tejet az anyjuktól, akit degeszre tömtünk macskakajával. Vajon megerősödtek-e eléggé? Túlélték a telet? Van valahol valami kisgyerek, vagy hozzám hasonló macskabolond, aki nyomorgatja őket esténként?

Legjobban talán mégis az a kutya maradt meg bennem, akihez gyanútlanul, és minden szabályt megszegve egyszerűen bemásztam. Át a kerítésen. Akit az eltűnt gazdi ajtaja előtt kuporogva találtam meg, és aki összepisilte magát, mikor meglátott, mert remegett a félelemtől. Mert nem értette, mi történt, hova lett az, aki eddig a társa volt, miért nincs mit enni és inni, és miért köröz a feje felett napok óta helikopter.

Ma történetesen úgy alakult, hogy Kolontárra kellett mennem dolgozni. Nagyon kevés időm volt, legszívesebben végiglátogattam volna az összes állatot, de nem lehetett. Ehhez a bepisilős kutyához azért elmentem. Ott volt a gazdája, visszaparancsolta, mikor megugatta a kapunál álló ismeretlent, aztán a nyíló kapun át kijött, elémállt, megszagolta a kezemet, és teljesen megbolondult. Csóválta a farkát, felugrált rám, kétségtelenül megismert. Elmondtam a gazdájának, amit nem gyakran mond az ember vadidegennek: fél éve bemásztam a kerítésén, mikor nem volt otthon. Ő meg megköszönte.

A bolondul föl és alá nyargaló kutya meg látnivalóan jó állapotban volt, szép szőre, egészséges tartása volt. Végül egy kicsit megnyugodott, odaállt elém, a két kezembe vettem a lihegő fejét és belenéztem azokba a boldog kutyaszemekbe. Csak egyetlenegyszer találkoztunk, mégis tudtuk ki a másik. Nem felejtettük el egymást. És már nem is fogjuk soha.

Szombaton elmentünk Pszichóval Szentendrére, mert meguntuk, hogy télen folyamatosan zárt terekben voltunk. Ebédeltünk egy nagyot, és finomat, kujtorogtunk, üldögéltünk a Duna-parton és megnéztük a szerb ortodox múzeumot és templomot, amely egy lenyűgöző tárlat kegytárgyain keresztül mutatja be az ortodox vallási képzőművészetet.

Este összejöttünk nála többen, filmeztünk, aztán ottaludtam, de előtte még Mindivel beszélgettem komoly dolgokról hajnalig.

Tegnap meg dolgoztam, kifáradtam, de végül Justitiának tudtam valamiben a segítségére lenni valami apróságban, ami kicsit feldobta a napomat.

Ma nagyon szép napom volt.
Úgy indult, hogy reggel észrevettem Picitündért munkába menet, amint
pénzt vett ki egy automatából, walkmannel a fülében. Ebből egyenesen
következik, hogy halálra rémült, mikor odaléptem hozzá. Egy perc múlva
már nagyon örültünk a találkozásnak. Rávettem, hogy várjon meg, míg
útjára indítottam egy virágboltból valami szépséget Justitiának, aztán
együtt mentünk dolgozni.
Ma csodálatos idő volt. A kollégákkal egy közeli teraszon ebédeltünk,
sütött ránk a nap, bámultuk a csajokat és elég sokat ökörködtünk.
Annyira jó idő volt, hogy visszafelé vettünk fagyit, és azzal
ballagtunk dolgozni.
A munka elég jól ment, hatékony voltam.
Este meg elmentem Szonjához, akivel megbeszéltük ráérősen a dolgok
alakulását, miközben alaki és ideológiai kiképzésben részesítettem a
macskáját.

Vége a szabadságomnak. Párizs után szabadságon voltam. Talán pár nap
még belefért volna, de nem bánom, mert szívesen mentem már dolgozni.

Ezekben a napokban voltam otthon a szüleimnél, beszélgettem velük, meg
nővéremmel, egy kicsit úgy tudtam dumálni Vadásszal ahogy régen.

Voltam Picuréknál, átvettem a füstölt szalonnát és a kolbászt, isteni
lett (épp az előbb csináltam meg az idei év első kolbászos lecsóját).

Vacsoráztam, és nagyot, ráérőset beszélgettem Giával egy zamatos
kacsamell felett. Volt időnk nem csak viccelődni, hanem komoly
dolgokról, tanulásról, gasztronómiáról, munkáról, kapcsolatokról
beszélgetni, kicsit borozni, és utána sétálni.

Voltam látogatóban nagybátyámnál a kórházban. Nincs jól.

És végül eltöltöttem egy nagyon jóleső hétvégét Justitiával, amiben
főzés, beszélgetés, sok nevetés, kis fehérborral összebújva filmnézés,
és még egy kis takarítás is belefért.

És persze nagyokat aludtam.

A kórházi látogatást leszámítva egy szabadságnak így kell telnie.