Ezekben a napokban elsősorban a hó nyűgöz le. Nézem a vonat ablakából
a tájat, és mindent ellep a hó. Ha sötét van, akkor ezüstösen világít,
nappal pedig szikrázik. Errefelé nyoma sincs latyaknak. Hómezők
vannak. Néha egy-egy falu, vagy erdősáv bújik ki alóluk. Vannak a
hóban mindenféle állatnyomok. Apró fácánléptek, egy nyúl futásának
nyomai, meg feldúlt helyek, ahonnan az őzek táplálékot kaparnak ki
maguknak, vagy ahova lekuporodnak pihenni.

Szép ez, csak a baglyokat sajnálom. Amíg egybefüggő hótakaró van, az
egerek, pockok, vígan megbújnak alatta, a baglyok pedig éheznek. Pedig
kéne nekik a fűtőanyag, ilyen hideg éjszakákon. Tartok tőle, hogy sok
bölcs bagoly pusztul éhen ezekben a napokban.

Szóval innen nézve azért szép a tél. Odahaza jó meleg van. Eszenciával
nagyokat lustálkodunk, ha tehetjük. Gyors vacsorákat főzünk, és
gyorsírni tanulok tőle, ami nagyon vicces dolog. Én nem bánom ezt a
telet, ilyen hosszú, ráérős esték nyáron nincsenek.

Itt most nem csak egy ember halt meg. Vele együtt pusztultak a régi történetek, apró bölcsességek és tévhitek, magukkal ragadó mítoszok, mesék, fordulatok, egy gondolkodásmód, egyfajta logika, titok, és költészet. És persze viccek is.

Ilyenkor egy világ hal meg. Ha kis szerencsénk van, és elszántságunk, kitömhetjük, tartósíthatjuk, és vegyszeres üvegcsékben kiállíthatjuk, de nem támad fel már soha.

Vagy inkább zümmögök. Akárhogy is, mától kísérleti jelleggel a twitteren is vagyok. Egyelőre csak intuitíve érzem még ezt a médiumot, de nagyon izgalmasnak tűnik. Lehet, hogy megpróbálom majd ide beépíteni a blogba egy scripttel, még meggondolom. Mindenesetre próbálok néha ezt-azt belezümmögni az éterbe. Ha nem írok nagy blogot, csak kis mondanivalóm lesz, akkor oda írom. Ha nem jön be, nem érzek rá, majd megszüntetem, vagy felfüggesztem. Meglátjuk, mi lesz belőle. Kövessetek, ha van kedvetek.

Tegnap este megbontottunk egy üveggel a nyáron eltett lecsóból. Ugye, én már akkor megmondtam, milyen jó lesz egy téli estén megreparálni az immunrendszerünket egy kis hazaival. Emlékszem, akkor vettük a hozzávalókat, amikor fillérekért lehetett kapni a lecsópaprikát, meleg nyár volt, napsütéses, madárcsicsergős, vitaminbombás. Pályája csúcsán virágzott a fűszerkertünk, és egy papucsban slattyogva, rövidgatyában, pólóban főztük a lecsót. Üvegekbe zártuk a nyarat, dunsztba tettük őket, aztán drukkoltunk, hogy jól sikerüljön. Volt egy, vagy kettő, ami tönkrement, de a többség - úgy nézzük - bejött.

Tegnap megbontottunk egyet, frankón megcsináltuk rizseslecsónak, kolbásszal, és miközben ettük, arra a nyári napra gondoltunk. Az ételek tartósítása az emberiség egyik nagy találmánya, aligha lennénk meg nélküle a világon, ezen az éghajlaton, vagy még északabbra biztosan nem. És azért tudjuk, hogy az eltett élelmiszerek nem csak vitaminokat, rostokat, tápanyagokat őriznek meg, hanem ízeket, illatokat, emlékeket is.

Ő: Hol a cetli?

Én: A szekrényben.

Ő: Milyen szekrényben?

Én: Milyen cetli?

Bokros Lajos hét perc negyvenöt másodpercben arról, miből fogsz élni harminc év múlva.

Ma életemben először fizettem a paypal segítségével. Olyan izgatott lettem, mint anyám, amikor hatvan évesen elküldte élete első e-mailjét. :-)

Ugye senkit nem lep meg, hogy ez így megy? Ugye senki nem gondolja, hogy mindez egyedülálló probléma? Ugye senki nem olyan ostoba, hogy azt hiszi, egy pszichiátriai betegnek ez nem esik rosszul, mert neki minden mindegy? Ugye mindenki tisztában van azzal, hogy nagyobb esélyünk van pszichiátriára kerülni az életünk során, mint mondjuk egy egyetemre?

Lehet, hogy egyszer veled csinálják majd ezt. Lehet, hogy már holnap.

Na itt vagyok. A hét jól kezdődött, de az elmúlt három napomat senkinek sem kívánom. Na jó, ma már alakulnak a dolgok. Menjünk szépen sorban.

Kedden viszonylag korán (értsd: rendes időben) indultam el a cégtől, hogy időben találkozhassak Eszenciával. Elmentünk születésnapozni. Egy kipróbált, helyi kis éttermet választottunk, mert jól főznek, jó a választék, el lehet benne bújni a régi bútorok, faliszőnyegek közt, mert rájöttek a működtetők, hogy egy éttermet nem kell agyonvilágítani (ellenkezőleg), és arra is, hogy ha valaki étterembe megy, akkor nem a kereskedelmi rádiókat akarja hallgatni, hanem legvalószínűbb, hogy beszélgetni akar a partnerével / társaságával. Ez sok más étteremnek nem sikerül, nyilván nem értik, hogy miért nem mennek a vendégek, és még hangosabbra veszik a slágerrádiót neo-t, hogy hátha majd arra jönnek. 

Itt aztán egy finomat ettünk Eszenciával, én például egy egyszemélyes fatálat kértem, amit egy Nagy-Magyarország alakú fatálon hoztak ki. A történelmi Magyarország olyan nagy volt, hogy nem is bírtam megenni, csak kábé a felét. Beszélgettünk, Eszencia kapott ajándékot, és elhörpölgettünk ketten majdnem egy egész üveg vörösbort. Eddig tartottak a jó dolgok.

Aztán minden elromlott. Az úgy volt, hogy szerdán estére Adához mentem fogkövet leszedetni, és már odafelé úton elkezdett vérezni az orrom. De nagyon. Egyik zsebkendőt a másik után dobtam el, és azon a háromszáz méteren, míg odaértem, elhasználtam majdnem egy egész csomaggal. Mivel nem akartam a páciensekre ráijeszteni, ezért a lépcsőházból gyorsan feltelefonáltam Adának, hogy mi a helyzet, aki persze azonnal felhívott. Szerencsére nem voltak páciensek, így csak két asszisztenst tudtam megdöbbenteni azzal, hogy úgy állítottam be, mint egy ebolás. Ada ellátott, aztán szépen elindultam haza.

Már a vonaton, ahogy kezdett kiengedni a zsibbadás, éreztem, hogy vérzik az ínyem. Nem különösebben zavart, mert ez azért belefér egy fogkövezésbe. Otthon ettem, öblögettem cserszömörcés szájvízzel, aztán persze nem állt el.

Most utánaszámoltam, egészen pontosan negyven órán át véreztem. Nem fájt semmim, csak véreztem. Ez nagyon szar érzés. Nem tudtam rendesen enni, nem tudtam rendesen aludni. Nem nagyon részletezném a dolgot, mert nem túl szép, de negyven órán át enyhén szólva is megundorodik az ember a saját vérétől. Legyengültem persze, minden bajom volt, kipróbáltam mindent, leginkább a mosdóba futkosást (mivel nagyjából óránként arra ébredtem, hogy tele van a szám részben alvadt vérrel). Mivel nem nagyon ettem és aludtam, olyan voltam, mint akit fejbevertek lapáttal. Ezalatt a negyven óra alatt több orvostól kértünk véleményt, mindegyik borzasztóan biztosra azt mondta, hogy ebbe nem lehet elvérezni, de azért én elég gyenge voltam, meg fázott kezem-lábam, végül mindenem.

Eszencia nagyon rendes volt, eljött velem a sürgősségire, onnan átirányítottak a szájsebészetre. Itt sikerült elállítani körülbelül egy órára, de csak azért, hogy mire hazaérek, újrakezdjen mindent. Nem volt elég a világ összes zsebkendője, Eszencia kissé elhűlve bámult rám, mikor hazaért és meglátott. Főzött nekem húslevest, ápolt, és türelemmel viselte, hogy le kell mondanunk az éjszakai alvásról. Belázasodtam, jobb pillanataimban viccelődtem, hogy ez biztosan Ebola lesz már.

Közben aggódott értem Eszencia, aggódott anyám és apám, aggódtak a barátok, és aggódott Ada, aki telefonon poróbált nekünk hasznos információkat továbbítani.

Voltunk itt helyben másik maszek fogorvosnál, aztán mivel az sem segített sokat (bár okos gyógyszert írt fel), másnap elmentünk megint a sürgősségi belgyógyászatra, és Eszencia különösen erőszakos hangulatában kisajtolta belőlük, hogy végezzenek egy vérzékenységi vizsgálatot. Mivel mindenki azt mondta, hogy ez valami véralvadási zavar lesz. Nos, vettek vért, és kiderült, hogy a véremmel és az alvadásával minden rendben van. Végül a szájsebész segített, beszúrt egy jó nagy Dicynone injekcióval, valamint kipeckelt egy Dicynone-os tamponnal, aztán azt mondta, hogy ennyit tehet, mást nem.

Végül elállt. Az éjjel nyugodtan aludtunk, és ma arra ébredtem, hogy farkaséhes vagyok. Végül is a vérzés negyven órája alatt három kilót fogytam. Onnantól fogva, hogy elállt a vérzés, rohamosan javultam, huszonnégy órával később már kutya bajom van. Végül is nagyon egyszerű: tudok enni és aludni, és a vérem a dolgát végzi, ahelyett, hogy elfolyna.

A szájsebész, és a maszek fogorvosi centrum két orvosa is csak egy egyszerű ínyvérzést látott, semmi különösebb sérülés nem volt a számban. A kérdés: mi a fenétől vérzett az orrom szerda este úgy, mint még soha, és mi a fenéért vérzett negyven órán át az ínyem, ha nincs véralvadási zavarom. Jó kis feladvány, mi?

Ezalatt az idő alatt végig a haiti földrengés áldozataira, meg túlélőire gondoltam. Nekik nincs orvosuk, gyógyszerük, segítségük. Még ilyen futószalagos magyar állami egészségügyük sincs. Hallottam most a hírekben, hogy olyan emberek halnak meg ott, akik a világ bármely kicsit is működőképes kórházában túlélnének. Meg hogy a piacon vesznek fűrészt az amputáláshoz. Szóval most, hogy már rendben vagyok, gyorsan elküldtem a HAITI szót a 1749-es számra, és egy kicsit támogattam őket. Még szerintem többel is fogom. Erről nem illik beszélni, nem magamat fényezem, csak mondom: segítsetek ti is, mert ami itt egy doboz cigi, vagy egy sör ára, az ott nagy segítség.

Az éjjel gyors álmom volt. Végigperegtek előttem az évek, az a néhány, amit eddig leéltem. Voltam az általános iskolában, aztán talán Kőszegen is, aztán Budapesten voltam egyetemista, és - ahogy szoktam -  valami partiról mentem hazafelé valami éjszakai busszal, amire nem kellett várni, mert pont jött, és én emiatt nagyon boldog voltam. Aztán régi híreket hallottam, emlékezeteseket, amelyek megmaradtak a fejemben, mint például a Marsra küldött űrszondákról szóló, ahogy bemondta a rádió. És azon morfondíroztam, hány éve már ennek is, és aztán meg is érkeztem gyorsan a mába, és szomorú voltam, mert eliramlanak az éveink. Megragadhatatlanul. Elégedett vagyok azzal, ami ma van, boldogabb és teljesebb életet élek, mint a nálam névleg sikeresebb emberek, akik nagy hangon pöffeszkedve járnak-kelnek, de nem kellenek senkinek. Igazából csak azt sajnálom, hogy legalább kirándulás-szerűen nem tehetünk utazásokat a múltba. Csak egy vasárnapi kirándulást szeretnék abba az időbe, ami már elmúlt. Csak körülnézni, nevetni és visszajönni. Szokás szerint arra ébredtem, hogy Eszencia már fent van, és ahogy ránéztem a nőre, akivel megosztom az életem, azt mondtam neki: szeretlek. Most már együtt suhannak az éveink. Andris barátom - mióta megszületett a kisfia - mindig arra bátorít, hogy csináljak gyereket. Igaza lehet. Egyszer Shakespeare azt írta:

Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

Dolgoznom kell a hétvégén, és közben Mozartot hallgatok. Persze azon morfondírozom, amit álmodtam, és hirtelen eszembe ötlött, hogy van erről egy vers, a magyar költészet talán egyik legszebb verse, számomra mindenképp. Talán gyógymódot kínál az évek rohanása ellen.

Mozart hallgatása közben

„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig sulyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelmüség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utólérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak uj, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a mult nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcseség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”

(Szabó Lőrinc)

Ma ez volt számomra a nap legfontosabb híre. Kora reggel a CNN és a BBC is ezzel nyitott (meg Haitivel)

Elég régóta használom a Google dolgait, évek óta gmail-es vagyok, a mobilomra is feltelepítettem az e-mail alkalmazásukat, meg van rajta Google Maps is. Volt már dolgom Google Docs-szal, meg persze a keresőjük régóta egyeduralkodó, még az Altavistát döntötte le a trónról (emlékeztek?). A Google jó, szeretjük. Használható dolgokat készít, és mint ezt Uj Péter egyszer elég jól megírta, ez sokaknak nem sikerül, mert képtelenek a felhasználó fejével gondolkodni.

Nagyon sajnáltam, mikor pár éve a Google belépett a kínai piacra, és lefeküdt a kínai net-cenzúrának. Mondták, hogy a cenzúrázott információ adása nem illeszkedik a küldetésükbe, de a nulla információ biztosítása meg mégannyira sem. Értem én, de azért ez gáz.

Egy időben körbejárt a neten egy pár kép a Google egyik európai (talán belgiumi) központjáról. Hogy az milyen jó munkahely. Függőágy, meg teniszpálya, meg uszoda, kávézó, park, miegymás. Megkaptátok ti is. Visszaírtam azoknak, akik küldték nekem, hogy ha a Google nem működne együtt a kínai kormánnyal a cenzúrában, én is egész jó fej cégnek tartanám.

Most meg reménykedem. Hogy talán valami mégiscsak lesz. A kínaiak ugyanis elszemtelenedtek, olyannyira, hogy ez a Google számára már kínossá vált. Emberi jogi aktivisták mailjeibe beleolvasgatni ugyanis csúnya dolog. Bárkinek a mailjeibe belenézni csúnya dolog.

Most két dolog lehetséges. Nagyjából.

A valószínűbb, hogy a Google ultimátumot ad Pekingnek, hogy nem csinálják tovább ezt a méltatlan hazudozást, erre a kínai vezetés megmutatja, merre van a kijárat. A Google kulcspiacot veszít, de igazán megnyerni sem tudta. Népszerűek Kínában, de nem a legnépszerűbbek. Odaát a Baidu.com a favorit. Ezesetben jobb szívvel fogom használni a Google-t a jövőben.

A lehetetlen kevésbé valószínű, de sokkal csillogóbb lehetőség pedig... nos... arra gondolni sem merek. Szóval az az lenne, hogy Peking kicsit gesztust akarna tenni a világnak, kicsit éreztetni a közvéleménnyel, hogy icipicit, de ő is változik. Talán nem vállalja fel az újabb megbélyegzésre okot adó helyzetet. Talán - de tényleg csak talán - azt mondja, maradjon a Google, cserébe egy milliméternyit lazít a cenzúra szorításán. Tudom, csak reménykedem. Ha mégis így lenne, I Love Google feliratú pólóban járnék. És persze lenne rá egy százasom, legközelebb ki kapja majd a Béke Nobel-díjat.

Ha az unalmas ember kimegy a szobából, olyan, mintha bejött volna valaki.

Ma ez lett a nap híre. Nem hétköznapi dolog az ilyen, sok munka, sok tudás, sok erőfeszítés van emögött. És mivel a gorillák ma már tragikusan kevesen vannak, felbecsülhetetlen érték minden újabb kölyök.

Az egyelőre névtelen bébi anyja N'Yaounda, a vezérhím, Golo háreméhez tartozik, szóval szinte száz, hogy ő az apja. Én csak titokban merek reménykedni, hátha mégis arról van szó, hogy amíg Golo félrenézett, addig a fiam, Ebobo aktivizálta magát. :-) Ezesetben már nagypapa lennék. :-D

Gratula az Állatkert dolgozóinak, és persze elismerés járna a főemlősök gondozóinak! Ha én lennék a köztársasági elnök, most minimum szóban gratulálnék nekik.

Na itt vagyok. Az ünnepek alatt pihentem, így aztán majdnem két hét is eltelt, hogy nem ültem gép előtt. Olyan nagyon nem bántam. Eszenciával a közös szabadságunkat gyakorlatilag végigpihentük. Voltunk ugyan némi rokonlátogatóban, de az sem volt igazán rohanós.

A szentestét együtt töltöttük, kettesben, csendes szeretetben. Kaptam végre könyvet a repülőkről, meg retro Ludas Matyi évkönyvet, benne olyan klasszikusokkal, mint Moldova György mára klasszikussá vált humoreszke, a Rottenbiller utca 93/a alkotmányos köztársaság. A szenteste menüje egyszerű volt, de az ünnephez méltó. Csirkehúsleves és fekete sörben párolt rozmaringos kacsa volt a vacsora, hozzá Bussay Traminit ittunk (nem pedig fekete sört).

Aztán másnaptól ugye rokonozás, odahaza is voltunk, családoztunk, gyerekeket treníroztunk, kiugrottam Gunyáékhoz, ott találkoztam Vadásszal, aztán hazajöttünk, és anyóssal is ajándékoztunk, megkaptam tőle a Rózsa Nevét (nyilván Eszencia súgására). Aztán Eszencia testvéreihez mentünk, ahol jót beszélgettünk, meg ajándékoztunk, meg búcsúzóul kaptam tőlük egy fácánt, meg egy vadnyulat fagyasztva, és úgy örültem neki, mint majom a farkának.

Máskülönben meg heverésztünk, olvasgattunk, tévéztünk, főzőcskéztünk, és azt hiszem, ha ez nem ilyen pihenős ünnep lett volna, Búgócsiga szilveszteri partiján el is vitt volna a szívroham. Kár lett volna. Előzőleg beugrottunk Művészhez, ahol találkoztunk Schindlerrel, aztán Búgócsigánál, buli, szesz, és elfáradás lett az osztályrészünk. Már nagyon kellett egy kis leállás. Most egész vagyok, minden OK. Csak néha pihenni kell.

Amíg élek, nem felejtem el ezeket a perceket, pedig még gyerekként láttam. Húsz évvel ezelőtt lett vége a forradalomnak, mikor hátravitték a pasast meg a feleségét, falhoz állították, és lelőtték.

Ezt a videót csak felnőtt olvasóimnak ajánlom.

Ezt a sercegős pár percet húsz évvel ezelőtt sugározta a Magyar Rádió.

Élőben, Aradról.

Na, szóval az van, hogy Fibi nálunk csövezik egy pár napig.
Hivatalosan kiképző-átnevelő táborban van, de gyakorlatilag csak
vendégeskedik. Eddig mindössze egy alkalommal neveztem pokolfajzatnak,
egyszer kilátásba helyeztem a Szent Inkvizíciót, de fizikai inzultust
nem kellett még elszenvednie. Hacsak az nem számít annak, hogy a
fülébe dünnyögtem, hogy "spenóóót".

Hétfő este időszakos jelleggel végigvernyogta az utat, és a végére
persze beszart, de ezt leszámítva rendkívül könnyen kezelhető macska.
Kifejezetten barátságos, láthatóan jól érzi magát, éhenkórászkodik,
nyargal, pofozza a plüssméhecskéjét, hízeleg, és tűri, hogy
nyomorgassuk, ahogy egy rendes macskához illik.

Itt ülök egy bevásárlóközpontban, hogy amíg a vonatra várok, ne hűljek
át a hideg éjszakábam. És velem van Fibi, Gusika macskája. Egy
szakállas pasas dzsekiben ül egy padon, néz maga elé, és mellette egy
szállítókosárban egy macska. Ez szerintem olyan kép, mint amivel az
aszisztolé-filmek (pl. Vészhelyzet, Grace Klinika, meg a többi) be
szoktak fejeződni. Nem?

Pl. Hiver doktor (én) volt ma ügyeletben, és behoztak egy öreg nénit,
aki csúnyán megégette magát a hősugárzójával. Kiderül, hogy rendkívüli
nyomorban él, nincs senkije, csak a macskája, és erőteljesen demens
már, leépült szellemileg. Mivel nem volt hajlandó megválni a
macskájától, a mentősök - szabályellenesen - betették egy szállítóba,
és behozták vele. Az osztályos orvos ki akarja dobni higiéniai
okokból, de egy medika nem engedi. Egész nap ide-oda rakják
szerencsétlen macskát. Hiver doktor ellátja a néni égési sebeit. A
néni tisztább pillanataiban kijelenti, hogy harmincöt éve ötvegy, de
néha mégis azt állítja, hogy a férjemárúton van érte). Hiver doktor
felhív egy alapítványt, akik eljönnek a mamiért, hogy egy rendes,
tiszta otthonba vigyék, és ott helyezzék el. A néni hallani sem akar a
dologról, de aztán megesketi Hiver doktort, hogy gondoskodik a
macskájáról. Az önkéntesek elviszik a nénit.

A doki műszak után a plázában ül háromnapos borostával, a macskával. Viszi haza.

Mit gondoltok, elmenne ez egy Vészhelyzet epizód három szála közül az egyiknek?

Azt itt talán nem is írtam, hogy igazából azért mentünk Bécsbe, mert egy pár hónappal ezelőtti, reveláló hatású álmom miatt újra, komolyabban felvettük a kapcsolatot ozyval, aki gyerekkori jóbarátom volt, és akivel igazából évek óta nem hallottunk komolyabban egymásról (leszámítva, hogy egy-két kommentje azért volt itt az elmúlt években).

Most azonban proaktívan meghívott minket magához Bécsbe, mi meg elmentünk. Azon túl, hogy finomakat ettünk, ittunk, jókat ökörködtünk, még egy fél éjszakát is sikerült átbeszélnünk ozyval, hosszú órákig osztottuk az észt, pont úgy, mint rég. Tudjátok, ezt szeretem az életben, hogy évek múlva visszatérnek emberek egymáshoz, visszatérünk helyekre, visszatalálunk rég elhagyott dolgainkhoz.

Bécs persze szép volt, még a hó is szállingózott kicsit. Nem volt feszített programunk, inkább csak sétálgattunk, nézelődtünk, karácsonyi vásárról karácsonyi vásárra mentünk, puncsot ittunk, finomakat ettünk, és jókat beszélgettünk. Voltunk Schönbrunnban, ahol megismerkedtünk egy pimasz mókussal, meg láttunk rengeteg varjat, szép, jóltáplált példányokat.
 
És voltunk a Bűnügyi Múzeumban is, ami érdekes, ugyanakkor némely ponton hátborzongató, sőt, visszataszító volt. Láttuk egy kétszáz éve kivégzett muksó mumifikált fejét, meg rablótámadásban betört koponyákat, százéves fotókat feldarabolt prostikról, bolond apuka által suszterkalapáccsal bevert gyerekkoponyát, meg különböző kinzóeszközöket, bilincseket, kalodákat. Nem volt semmi.

Elmentünk Bécsbe. Majd jövünk.

A Varázsfuvola az egyik legismertebb opera, és az Éj királynőjének áriája az egyik legismertebb és legnépszerűbb az operairodalomban. Nem véletlenül. Egy zseniális osztrák, Wolfgang Amadeus Mozart írta, és a világ legjobb torkú énekesnői éneklik. Csodaszép.